>> vissza a tartalomhoz

Első látásra

A Velence felé vezető útból alig emlékszem valamire. A múlt és a jövő pillanatai foglalkoztattak, s a jelen jelentéktelen tényezőnek tűnt. Végigtekertük a szokásos útvonalat - Ausztrián át.

Valahol Velence közelében egy kempingben szálltunk meg. Én is, mivel a hajón csak két nap múlva kellett jelentkeznem.

A kempingben elszórakoztunk, s közben az utolsó vacsorára gondoltam.

S persze eljött a nagy nap. Ismerőseimmel a megadott címet kerestük. Nem mást, mint egy hajógyárat. Tulajdonképpen egy hajógyárat lényegesen könnyebb megtalálni, mint egy meggymagot a szeméttelepen, mi mégis többet időztünk vele. Bebolyongtuk az egész várost, s végül egy mindössze három és fél órás keresgélés után rábukkantunk. Ekkor már kívülről észrevettem, hogy valami nincs rendben. Az, amit látok, az nem lehet akkora, mint amekkorának látom. Vagy délibáb, vagy Copperfield illuzionista bácsi próbálja a szemünket becsapni. Egy hihetetlen méretekkel rendelkező, monumentális fehér hajó tornyosult a gyár egy dokkjában. Nem bírtam levenni a szemem róla. Körablakok hada törte meg a kétszáznegyven méter hosszú fehérséget, mely a maga tizennégy emeletével már az istenek lakhelyét fenyegette. Nem akartam elhinni, hogy létezik erő, ami ezt majd mozgásra bírja.

Egy portán leellenőrizték papírjaimat, s haladtunk a hajógyár belsejébe, és közben egyre nagyobbnak tűnt az, ami már kívülről is hatalmasnak látszott. Mikor a közelébe értünk, kipattantunk az autóból, s én félig öntudatlan állapotban lépkedtem a fehér óceánjáró felé. Mikor már karnyújtásnyira értem jobbra, majd balra, majd felfelé bámultam. Aztán ezt még körül-belül tizennégyszer megismételtem. Lenyűgözött, elkápráztatott, magával ragadott. Annyira tátottam csak a számat, hogy a serénykedő targoncások közül valamelyik szórakozottabb még be is hajthatott volna rajta.

Félórán belül ismét tudatomra találtam. Kiemeltük batyumat, s körbekémleltem. Két-háromszáz méterrel messzebb kígyózó embertömeget pillantottam meg. Annyit tudtam csak, hogy valahol le kell jelentkeznem. Így elindultam az embertömeg felé. Már messziről láttam, hogy a kavalkád nem homogén. A szivárvány színében pompázott nem csak a ruhájuk, de a bőrük is. Fehér, sárga, fekete, stb. Azon sem csodálkoztam volna, ha zöldet látok.

Hetykén az utolsók felé tipegtem, s feltettem egy ravasz kérdést: " - Mit csináltok itt?" Kommunikációs csatornánknak az angol nyelv biztosított kellő alapot. Kérdésemre többen egyszerre válaszolták, hogy a háttérben meredező fehér objektumon fognak szolgálatot teljesíteni. Meg kellett, hogy állapítsam, jó helyen járok. Visszatipegtem ismerőseimhez, akik közben behatoltak a hajóba, s pár métert feltérképeztek belőle. Sok szerencsét kívántak az elkövetkező egyéves valamihez, amiről még senki sem tudta, milyen lesz. Aztán elbúcsúztunk.

Magamra maradtam. A csomagjaimba kapaszkodtam, s visszavánszorogtam a leendő legénység hosszú sorához. A sor végén szóba elegyedtünk, s kiderült, hogy az a sokszínűség nem csak a bőr színén tapasztalható, hanem a származási helyek változatosságán is. Már az első adag idegenben megismerhettem pár kolumbiait, filippínót, és indiait.

Egy óra múlva már egy nagyobb csarnokban találtuk magunkat. Körben becsomagolt egyenruhákat láttam tologatható állványokon. Zsibongás és nyüzsgés övezett, mégis szervezettséget éreztem mindenütt. Mintha mindenki tudná, mit kell tennie. Ez az érzés aztán tizenegy hónapig kitartott.

Egy improvizált asztalszerűséghez kanyarodott sorunk. Mikor én következtem, egy egyenruhás tiszt ült velem szemben. Papírokat kért - papírokat adtam. Kérdéseire játszott könnyedséggel és érettséggel válaszoltam, pedig izgultam. Gáláns készségemet egy újabb adag papírral és tudnivalóval hálálta meg.

Megtudtam, hogy a hajónk még nincs teljesen kész. Ezt persze én is így gondoltam, abból a megfigyelésből kiindulva, hogy a hajó körül két-három daru tevékenykedett, hetven-nyolcvan rakodómunkás kíséretében. Megannyi targonca sürgött-forgott a parton a monstrum körül. Lázasan dolgoztak, az utolsó berakodások, simítások adták a munka javát.

Szóval még nincs kész. Kiderült, hogy az indulásig – kb. még egy hét - minket, a személyzetet, pár velencei hotelben szállásolnak el. Hamarosan tizenöt-húsz autóbusz kanyarodott mellénk. Amilyen gyorsan felsorakoztak, olyan ütemben töltöttük fel őket, s már szállították is rakományukat, Velence különböző hoteljeibe.

>> vissza a tartalomhoz