>> vissza a tartalomhoz

Hajóm leírom

Ezzel az egy fejezettel is meg tudnék tölteni egy vaskos könyvet. Hiszen hogyan lehetne röviden, puritán betűkkel ábrázolni egy hivalkodó, tizennégy emeletes, 240 méter hosszú luxushajót. Aki járt már a Meteoráknál, vagy valami hasonlóan magával ragadó helyen, az tudja, miről beszélek. A méretek és az addig nem látott csodák megdelejezik az embert, és az más ritmusban veszi a levegőt. Ez történt velem is.

Szóval tizennégy emelet és kétszáznegyven méter hossz. Ekkora helyen kellett elhelyezni mintegy 650 fős személyzetet, és ezerháromszáz-ezernégyszáz utast. Ha mindkét hajón tartózkodó típust emberszámba vesszük, amit néha elfelejtettek, akkor megközelítőleg 2000 emberről beszélhetünk.

Óriási szerencsénkre minket, a személyzetet is kétszemélyes kabinokban szállásolták el, nem pedig hat-nyolcágyas hodályokban. Ez viszont azt jelenti, hogy 2000 embert raktároztak el kétágyas kabinokban. Még a matematikából gyengébbeknek sem okozhat problémát kiszámolni, hogy ezt csak minimum 1000 kabinnal lehet megoldani. Valljuk meg, nem piskóta.

Na, de kezdjük alulról. A legalsó szinten, vagy első szinten, nulladik emeleten a gépek, a hajtóművek robotoltak. Meg jó néhány igazi gépmester. Itt sohasem jártam. Egyrészt tilos volt, másrészt nem szabadott. Ezeket a gátakat egy talpraesett magyar legény könnyen megoldja, ám a munkahelyemmel nem akartam játszani.

Ettől függetlenül plátói kapcsolat alakulhatott ki köztem és a motorok közt, mivel közvetlenül felettük hajtottam párnára fejem nap, mint nap. Ugyanis a személyzet nagy része a második szinten lakozott. Túlzás lenne azt állítani, hogy Tibet csendjével kacérkodott volna füleinknek. Néha úgy éreztem, mintha a Notre Dame-i harangokat használnám walkman-nek. Főleg amikor hulla fáradt voltam.

Kabinjainkról egyébként egy rossz szót sem mondhatok. 10-11 négyzetméteresek lehettek, ám gondosan tervezték őket, és még a néha söpredékként kezelt rétegnek is kellő luxust biztosított. Kezdjük például azzal, hogy hét (!) lámpát számoltam meg a kabinomban – eredetileg beépítve. Egy nagy a plafonon, egy-egy az emeletes ágy két szintjén olvasni, egy az asztal felett, egy a mosdókagyló felett, és egy sötétkék neon éjjelre, ha valaki nem akar vaksötétben alukálni. És egy a fürdőszobában.

Ezekben a kabinokban a kék szín dominált (mi más?), és egy magára valamit adó belsőépítész is nyugodtan magáénak vallhatta volna a belsőt.

Nem mondható el ugyanez a kabinok közti folyosókról. Ők már a vegytiszta funkcionalitást testesítették meg. Hófehér mivoltukat csak a piros vízzáró ajtók törték meg. A plafonon olyan kibogozhatatlan mennyiségű cső és kábel tekergőzött, hogy a mai napig nem hiszem el, hogy bárki is van a földgömbön, aki tudná, hogy melyik micsoda. Ezt a gigantikus spagetti-halmazt sokszor megcsodáltam.

Itt a második szinten igazán nehéz volt eligazodni. Talán valamelyik egyiptomi piramis labirintusának tervrajzai alapján építhették, mindenesetre nem lepett volna meg az sem, ha a Minotaurusszal futok össze. Eleinte azzal ment el a pihenőidőm, hogy útbaigazítást kérjek, hol kellene pihennem.

Szóval a második szint zajosra és nyakatekertre sikeredett. Mégis az ég és a fizika megajándékozta egy olyan tulajdonsággal, ami miatt nem cseréltem volna el tizedik emeleti kabinra sem. Neptun papa ugyanis nem mindig kedves, szakállas bácsi, de bősz, vérengző vadállat is tud lenni. Ha viharba kerültünk a tizedik szinten szunyókálók egyszerre kóstolhatták meg a körhinta, a hullámvasút és a berepülőpilóták edzésére használt kétes szerkentyűk gyomorellenes hatásait. A magasabban elhelyezkedő szinteken ugyanis hihetetlen kilengéseket produkált a hajó - a hullámoknak köszönhetően.

Ennyit a második szint előnyeiről és hátrányairól.

A harmadik szintet néha autópályának éreztem. Targoncák suhogtak mellettünk, és vezetőik nem mindig vették figyelembe porhüvelyeink sebezhetőségét. Néha szinte elkaszáltak bennünket, ami persze sohasem fordult elő.

A plafon itt még kápráztatóbbra sikerült, s itt még kevésbé hittem el, hogy emberi alkotás a csövek és vezetékek eme orgiája.

Nem említettem még, pedig alapvető játékszabály volt, hogy ahol utasok járnak, laknak, játszanak, isznak, oda mi, a legénység, nem tehetjük lábunkat. Ezt drákói szigorral be is tartatták velünk. És ennek köszönhetően a hajó úgy épült fel, mint két jól megtermett labirintus egymásba gyúrva. Bárhonnan eljuthattam bárhová úgy, hogy csak a legénység számára kijelölt folyosókat, átjárókat használtam. A protokoll ugyanis úgy rendelkezik, hogy egy ilyen előkelő hajón az utas ne találkozzon a pincérrel például a diszkóban, vagy a kaszinóban. Egyébként ebben van valami.

A harmadik emeletnél tartottam. Itt kapott helyett a mosoda, ahol harminc-negyven, főleg filippínó, legény gürizett. Mocskos rabszolgamunka volt az övék, a többiekéhez képest nevetséges fizetésért, ám otthonukban ez az összeg vagyonnak számított. Akkora mosó-, vasaló-, és szárítógépek dübörögtek, mint furgonok az autószalonban. Nem irigyeltem őket. Mármint a mosodás legényeket.

A harmadik szintet használtuk – néha az utasokkal egyetemben - a be- és kiszállásra. Szóval emitt már megmutatkoztak a pompa első jelei. A pompát és a legénységi részeket hatalmas saválló ajtók tartották egymástól távol.

A negyedik szintet már egyaránt lakták utasok és a személyzet. Persze nem akármilyen utasok és nem akármilyen személyzet. Az utasok közül a “legszegényebbek”, a személyzetből pedig az “elit” kapott itt helyet. 154 kabin jutott csak ezen a szinten a vendégeknek – a hajó egyik felében.

Elképesztő, hogy kilenc darab lift állt csak az utasok rendelkezésére, amit természetesen akkor is igénybe vettek, ha a nyolcadik szintről kellett levonulni a hetedikre. Na, hagyjuk a cinikus megjegyzéseket…

Pattanjunk gyorsan fel az ötödik szintre, ahol már az utasok lehettek többségben. Itt helyezték el a hivatalos főbejáratot, a hajó derekában. Ezt a részt természetesen úgy kellett megtervezni, hogy az utazni vágyó polgár amint belép, tátott szájjal tegye meg első lépéseket, s azonnal, de örökre bevésse memóriájába a “Costa Romantica” nevet. Nos, a tervezők ezt egy galériás elrendezésű csarnokkal, márvánnyal, absztrakt szobor-kompozícióval oldották meg. Sikeresen.

A legtöbbször tehát itt járultak egy hétig otthont adó luxusoltáruk elé a sunshine-ra, óceáni levegőre és bahamai látképre áhítozó utasok. Beszállásnál elsősorban mi, pincérek segédkeztünk. Két sorban, mint tévévetélkedőn szereplő libák vártuk a folyamatosan érkező vendégeket. Aztán ellenállhatatlan mozdulattal megszabadítottuk őket kézipoggyászuktól, s már vezettük is őket boldogságot nyújtó kabinjuk felé.

Eleinte, amíg nem ismertem ki magam a hajón – szóval két-három hónapig – rendszeresen eltévedtem. Pókerarccal és jobbra-balra forgó szemekkel sétáltattam őket és jómagam folyosóról folyosóra, néha emeletről emeletre, s közben azon imádkoztam, hogy még éjfél előtt célba juttassam őket. Ha ez sikerült, megköszönték az idegenvezetést, s párszor papírpénzt nyomtak viszkető markainkba.

A szintek különböző neveket kaptak: London, Madrid, Amsterdam. Ezt célszerű volt bevezetni több okból is. Egyrészt jóval elegánsabb megszólítás az “Amsterdam szint”, mint a “kilencedik emelet”, másrészt azok is könnyebben tudták magukat navigálni, akik nem tanultak meg kilencig számolni.

Mielőtt nagyon belemennék a következő szintek elemzésébe, átadom ezt a jogot magának a hajótársaságnak. A hajó leírása kissé nyálasnak és prospektusszerűnek fog tűnni. Nekem is annak tűnt. Az egyetlen apróság, amit az írók mentségül felhozhatnak az az, hogy a hajó tényleg úgy nézett ki, ahogyan leírták.

>> vissza a tartalomhoz