>> vissza a tartalomhoz

Útban voltam

Hajóm 1993 szeptemberében indult Velencéből. Ezzel, mint kiderült, óriási mázlim volt, mert a legtöbb luxushajó Miamiból startol. Miamiba egy retúrjegy viszont elég kellemetlen összeg. Merthogy a hajótársaság előírta, mely repülőtársaságok felelnek meg az ő követelményeiknek. Ehhez kell hozzáadni azt, hogy “open ticket”-ről van szó, s a leheletnyi távolságot, s máris kész egy eszeveszett összeg. Szóval én ezt úsztam meg. Az "open ticket" egyébként azt jelenti, hogy a visszaút időpontja meghatározatlan. Ez a hajóstársaságnak így praktikus, mert ha csintalan vagyok a hajón, könnyedén partra hajíthatnak, s még azt sem mondhatom, hogy bocsi, de nincs pénzem a visszaútra. Szép lassan észrevettem, hogy nem csak ez, de még az elképzelhetetlenül lényegtelennek tűnő dolgok is tökéletes precizitással vannak lefektetve.

Összevásároltam minden szükséges holmit, amit egy átlagos halandó egy éves hajóútra magával vihet. Így kerülhetett sor arra, hogy vadonatúj törölközővel, s például vadonatúj hajszárítóval a tarisznyámban készülhettem a higiéniai teendőkre. Nem tudhattam, hogy mindezekből saját használatra is kapok a hajón. Csak a legszükségesebb apróságokat csomagoltam össze magamnak, úgyhogy egy konyhakredenc méretű megatáskába épp, hogy belefért a holmi. Mellette a kistatyó, elemózsia, stb.

A másfél mázsányi kicipelt motyónak 75%-át sohasem használtam odakint.

Szerencsém ott továbbfolytatódott, hogy ismerőseim éppen Velencébe készültek, s helyet ajánlottak automobiljukban.

Ahogy közeledett az indulás napja, úgy csökkent átaludt éjszakáim hossza. A vége felé már korábban keltem, mint ahogy feküdtem. A háttérben húzódó lehangoló körülmények, melyeket az előző részben fejtettem ki, még teljes intenzitással dolgoztak bennem.

Végre elérkezett a nagy nap. Egy autó megállt házunk előtt, én kipislantottam, s már vánszorogtam is kifelé. Hárman beemeltük gigantikus motyómat a csomagtartóba. Megígértem, ha műszakizni viszik az autót, kicseréltetem a lengéscsillapítókat.

A család (leltár szerint egy apuka, egy anyuka, és két öcsike) sopánkodva, s biztatgatva figyelte az eseményeket. Mikor a helykihasználást optimalizáltuk, beszálltunk.

Aki már ment el hosszabb időre, az tudja milyen az utolsó integetés…

>> vissza a tartalomhoz