>> vissza a tartalomhoz

Utolér a végzet

1993-ban, mint főiskolai hallgató, három cél lebegett előttem: világot látni, nyelvet tanulni, és pénzt keresni. A helyes sorrendet etikai okokból így listázom, de ez persze nem biztos, hogy megfelel a valóságnak.

E három célnak nem tudtam egy csapásra eleget tenni. Ugyanis kevés olyan lehetőség adódik, ahol mindezek együttesen teljesülhetnek.

A semmiből toppant életembe egy régi ismerősöm, aki megjárta az Egyesült Államokat. Dolgozott is, nyaralt is. Hegyeztem füleimet miközben élményeiről mesélt.

Sokszor éreztem azt, hogy aki egyszer belekóstolt a "lehetőségek hazájába", az örökre abból akart jól lakni. Ez már akkor távol állt tőlem, nekem megfelelt volna, ha egy gömbölyűt haraphatok belőle. Így hát tovább hallgattam világot látott ismerősömet.

Pár átcsiripelt, fényképnézegetős délután után benyögtem az áhított kulcsszavakat: Hawaii, gudmóning, és zseton. (világ, nyelv, és pénz - az író). Juli, merthogy ismerősöm Juli névre hallgatott, összecsapta kezeit, ennyit mondott: - Hajó.

- Persze, hogy jó! - válaszoltam, s már el is képzeltem amint tépem az evezőket, vagy matrózként az árbocokon csimpánzkodom. Eszembe sem jutott, hogy a tengeri élet ugyanannyit változott, mint minden a kék gömbön.

Juli elmagyarázta, hogy egy óceánjáró luxushajón minden vágyam teljesülhet. Bejárhatom a hol kegyes, hol kegyetlen vizeket, pompás kikötőket érintve. Beletanulhatok a világ különböző nyelveibe, mivel e hajók személyzete abszolút nemzetközi, s ezáltal angol nyelvtudásom is kap egy vehemens lökést, lévén az utasok nagy része amerikai. Ezek mellett egy kisebb vagonnyi zsetont kereshetek. Tátva maradt számat Juli csukta be, mert már kezdett huzat lenni a szobában.

Hazatekertem, s gondolataim, fantáziám szabadon engedtem. Azok gyorsabban szelték a képzeletbeli habokat, mint az Auróra Leninnel a tatján. Vizet láttam, vizet éreztem magam körül. Ebben az a tény is közreműködött, hogy a zuhany alatt álltam. Fehér tajtékkal és delfinekkel álmodtam. Só lepte bőrömet, s medúzákkal cimboráltam. Jó pár nap telt e hévvel a tudatomban.

Ekkor még senkit sem értesítettem félig tüneményes, félig eszeveszett ötletemről, miszerint a stabil talajt lecserélem egy időre - valami sötétkék izgő-mozgó őselemre. Egyetlen kivétel egyik legjobb barátom, Balázs volt. Beavattam a nagy titokba, s leszögeztem: jönnie kell velem. Hisz bármi egyszerű, ha egy barát is akad a közelben. Balázs gondterhelten, homlokomat tapogatva végighallgatott, majd fejcsóválva megjegyezte:

- Henrik! Főiskolára jársz. Semmit sem tudsz erről a bizonyos hajókázásról. Azt sem, hogy mit kell csinálni, hogyan, vagy mennyiért. Meg egyáltalán. Nekem van egy korrekt munkahelyem, fix lóvé, kocsi satöbbi. Tiszta baromság, amit akarsz. … Gyerünk hajókázni!!!

Nagyjából ennyi rábeszélés kellett, s máris kettesben szőttük a terveket. Előttünk lebegtek a szigetek, a pálmafák, a fűszoknyák, a koktélok, a hullámok.

Annyit hamarjában megtudtunk, hogy Budapesten egy ügynök lesz az, aki minket kijuttat. Röpke utánajárás után megtudtuk a címét. Aztán a szokásos ügymenet: telefon, telefon, aztán még háromezer. Randit beszéltünk meg vele Pesten.

Pár nap múlva robogtunk a nagy, büdös, mégis kacsingató agglomerációba. Egy lakótelep negyedik emeletén esett meg a találkozó. A srác, mert hogy srác volt, eltökélten mesélt arról, hogy mik a lehetőségeink. Szorgalmasan bólogattunk.

Annyit megtudtunk, hogy ha kijutunk egy ilyen Titanic-szerű acélbálnára, pincérek lehetünk, jó pénzért, kevés alvással. Balázzsal egymásra néztünk, s ugyanaz a gondolat járt mindkettőnk fejében: "Ugyan már ügynök bácsi! Ki akar aludni?" Később derült csak ki, hogy ezt a fellengzős mosolyt, mely arcunkra mászott, kissé elhamarkodtuk.

Az ügynök, aki óceánjáró hajókra exportált magyar fiatalokat, különböző tesztekbe kezdett velünk. Bizonyítanunk kellett angol nyelvtudásunkat, valamint kérdések hangzottak el a vendéglátó-ipari tevékenység félreeső bugyrainak rejtelmeiről. Magyarul, hová tesszük a villát, miért nem böfögünk a vendégek előtt, és így tovább.

Mindketten megfeleltünk az elvárásoknak. Így abban maradtunk, hogy az ügynök intézi nekünk a szükséges papírokat (munkavállalási, szerződés, stb.), mi pedig ásunk egy helyes startgödröt, és a pisztolydörgésre várunk. Persze nem maradtunk munka nélkül, mert a köztiszteletben álló USA nagykövetséget meg kellett látogatnunk. Ártatlan arccal vízumért esengtünk. Bebizonyítottuk, hogy nekünk itthon a legjobb, minden ideköt, s csak kipróbáljuk a tengerentúli szenvedést. Attrakciónkat pecsétekkel jutalmazta a nagykövet. Köszönjük.

Azt még nem említettem, hogy Juli, a föl-földobott kő, március magasságában rakta a bogarat a fülembe, s a vízumügy már május derekán intéződött. Tulajdonképpen apró-cseprő dolgokkal elég sok időnk elment.

Végül is mindent megtettünk, amire az ügynök és a józan eszünk kért. Eljött a várakozás. Balázzsal szinte minden áldott nap találkoztam. S minden áldott nap hozzátettünk valamit a tervekhez. Szinte előre megterveztük azt az évet, amit majd egy hajó fedélzetén és gyomrában eltöltünk.

Annyit már biztosra vehettünk, hogy megyünk, hogy óceánjárón, hogy világgá, és hogy pincérként. Csak a pontos adatok hiányoztak: mikor, milyen hajóra, a világ melyik tájára.

Hogy mindezt hogyan éltük meg? Furcsa kérdés. Balázs 22 évesen dolgozott egy jól menő olajcégnél. Továbbtanulás lebegett előtte. Jómagam elhatároztam, hogy a főiskolán évhalasztást kérelmezek. Ezt meg is tettem, meg is kaptam. Szóval egy biztos talajt készültünk kirúgni magunk alól. Hogy mondják? Fiatalság - bolondság…

Eltelt a május és még semmi hírt nem kaptunk. Aztán jött egy iszonyúan hosszú június, amikor már igazán türelmetlenkedtünk. Talán furcsa utólag, hogy nem érdekelt bennünket mások fejcsóválása. Fejcsóválás mellett páran kiröhögtek, sajnáltak, értetlenkedtek. Mi csak vártunk, s továbbra is szövögettünk.

Július lett. Most még negyvenhétszer le kellene írnom, hogy az utolsó, végső engedélyre vártunk. Egy telefonra, amikor ügynökünk annyit mond: '"X hó Y napján indultok.".

Ez a hír július 30-án megérkezett. Balázs július 29-én hagyott itt bennünket örökre egy baleset következtében.

Talán nem szükséges részleteznem érzéseimet. Itt talán nem tűnik elcsépeltnek, hogy nem volt könnyű. Egyedül kellett folytatnom valamit, amihez egyedül nem lett volna kedvem. Balázs elment, a főiskolán évhalasztást kértem, ráadásul meséltek egy srácról, aki épp, hogy hazajött egy ilyen óceánjáró hajóról. Öt hónapot dolgozott szinte embertelen körülmények közt, alvás nélkül, alig pár dollárért. Az ismerősök is marasztaltak.

Ennyi negatív, földre kényszerítő körülmény után nem tehettem mást. Elmentem a Costa Romantica nevű óceánjáró luxushajóra dolgozni.

>> vissza a tartalomhoz